Van egy szokásom, amikor rendezgetem a videofilmjeimet azokat szoktam az első sorba rakni, amelyikről a múlt távlatából elővillan egy jelenet, egy filmrészlet. Vannak filmek melyek egy idő után hátrább kerülnek, de van egy, mely már néhány éve ott díszeleg az első sorban: A Velencei kurtizán. Ami érdekes ezzel kapcsolatban, hogy mindig más és más képek villannak fel, valószínűleg az aznapi hangulatomtól függően.
Tegnap a záró tárgyalás tárult elém, amikor a Rufus Sewell által alakított velencei szenátor, Marco Venier végső elkeseredésében a többi szenátort hívja segítségül, hogy valljanak bátran és férfiasan színt a vatikáni inkvizítor előtt, hogyan szennyezték be a hitvesi ágyukat azzal, hogy Veronica-nál keresték az örömet. - Álljatok fel! - harsogta keményen.
Eleinte néma csend, majd az újabb felszólításra - Álljatok fel! - már szép lassan, töredelmesen, de büszkén, sorra állnak fel a velencei szenátorok. Vállalva tettüket, vállalva hazugságukat, vállalva egy boszorkányság vádjával égetésre váró kurtizán védelmét, mellyel nem csak Veronica életét mentették meg, hanem Velence tisztességét is. Egy valaki azért nem akart felállni. De mikor Marco Venier felé fordult: - Püspök úr, itt valakinek még állnia kéne. - végleg eldőlt a tárgyalás sorsa. Az inkvizítor sem tudott más tenni, mint meghagyta Velencének Veronica Francot.
Miért ez a jelenet ötlött fel bennem? Biztos nem volt véletlen. Egyből az jutott eszembe, hogy vajon hány képviselő merne felállni és vállalni azt, amit 1990 óra elbaltáztak. Vajon hányan mernék vállalni a hibákat: a kárpótlást, az elmaradt ügynöktörvényt, a manipulált privatizácókat, a Tocsik-ügyet, az Apeh számítógépek sötét hétvégét, a folyamatos korrupciót, a teljesen lezüllesztett egészségügyet...sorolhatnám, de most igazából nem erről szól a történet. Hanem a hibák vállalásáról, beismeréséről. A XVI. század Velencéjében több szenátor állt fel vállalva a tettét. Nálunk a rendszerváltozás után, talán egy. Néhányról a bíróság mondta ki a bűnösséget, de azok nem lehetnek Marco Venier társai. Az "öszödi elkúrtuk" beszédet már sokféleképpen magyarázták, és lehet, hogy az én asszociációm is meredek egy kicsit, de most hasonlóságot érzek.
Mellesleg jelen van egy inkvizítor is aki mindent kitalál annak érdekében, hogy máglyán lehessen elégetni az ország megrontóját. Úgy, ahogy Velencében az 1570-es években, ahol a több tízezer ember életét követelő pestis járványt próbálta az egyház kihasználni hatalma gyarapítására, és minden baj okozójának a kurtizánokat nevezte, égette meg. Csak a velencei szenátorok álltak ellen amikor Veronica védelmére keltek a hamis magyarázatokkal szemben. Persze Velence elég messze van Battonyától, de még Felcsúttól is.
És nem csak kilométerekkel számolva, de gondolatilag is. Itt azért nem arról van szó, hogy a csalfaság megbocsátható, bár Marco Venier feleségének volt bátorsága szembeszállni saját maga bigott gondolkodásával. Ettől még a megcsalást, a hazugságot lehet bűnnek nevezni. De ha valaki kiáll és vállalja tettét, talán érdemes elgondolkodni a folytatáson. Csak egy baj van. Jelenleg nincs nálunk olyan, aki kiállna egyszer és egy jó nagyot kiáltana az országot eddig vezetők felé: - Álljatok fel! A középkori Velencei szenátusban voltak olyanok, akik felálltak. Tudom, Veronica Franco ennél többet érdemel, hogy az ő történetét próbáljam ráhúzni politikai viszonyainkra. Mert az végérvényesen el van cseszve és hiába van egy önkéntes inkvizítor, egy megtévedt prédikátor, mindenki tudja, neki is fel kéne állnia. És ha megtenné, talán hitelesebb is lehetne.
Mivel saját szokásaim rabjaként kevertem bele a mondókámba Veronica Francot, a középkori Velencében élt költő-kurtizánt, így befejezésül megérdemli, hogy egy versrészletével kövessem meg. Aki elolvassa, biztos megfogja érteni, hogy miért.

"Ágyam szent volt nekem, akár az oltár,
mert ott fogadtalak ölembe téged,
s testünk nyomát őrzi örökre most már.
De nincs álmom s örömem benne: éget,
hisz éjjel, nappal sírok – omló könnyem
kimos belőlem minden büszkeséget."