Tornagyakorlat, mely abból áll, hogy egy hosszú kötél mindkét végére egyenlő számban állíttatnak tornászok s a megadott jelre egyszerre elkezdik húzni a kötelet; amelyik csoport a kötélen elhúzza ellenfelét, az a győztes. - ez lenne a hivatalos leírása ennek az ősrégi sportnak, mely a 20. század elején még olimpiai szám is volt. Annak ellenére, hogy magyar érem nem született, nyugodtan mondhatjuk, ez bizony magyar specialitás.
Emlékszem, még általános iskolában gyakran mértük össze erőinket, és mivel akkor sem voltam egy daliás legény, mindig úgy próbáltam helyezkedni, hogy Vass Tomi csapatába legyek, aki modern Toldi Miklósként szinte egyedül döntötte hanyatt a szembelévő csapatot. Persze Vass Tomi mindig elküldött és mikor harmadikban már ököllel szerzett érvényt zsarnoki akaratának, már nem akartam vele egy közösséget vállalni.
Arról persze vannak sejtéseim, hogy manapság ki játssza Vass Tomi szerepét, és látom azt is, hogy kik alkotják a szembelévő, mostanságra eléggé rogyadozott csapatot. Bár olvasom, a csapatfőnök most tetemre hívja a többieket egy közös elmélkedésre, mert a csapategység nagyon megbomlani látszik. A gyengélkedők csapatából kiváltak a segítők és most oktondi módon elengedték a kötelet és azon morfondíroznak, hogy a daliás, szőke herceg vezetésével újra akarják írni az erőviszonyokat. Az indokok teljesen érthetetlenek, hiszen eddig sem nyújtottak emlékezetes teljesítményt, sőt még az is előfordulhat, hogy be sem fognak kerülni a keretbe. No meg azt a zagyvaságot találták ki, hogy a most mérkőző csapatok helyett az utcáról kell behívni néhány legényt és ők majd fogják helyettesíti a mostani küzdőket.
És vajon ők addig mi a fenét fognak csinálni? Vajon miért ők kaptak bizalmat a csapatba kerülésre? Ezek után majd kívülállóként fogják szemlélni mások szenvedését? Talán úgy gondolják, mások vérezzenek el, mások sérüljenek meg, másoknak fájjon az, amiért ők nem küzdöttek teljes erőbedobással? Most elég lesz karba tenni a kezüket, szépen árnyékba vonulni néhány doboz sör kíséretében és arról elmélkedni, hogy vajon miért is olyan régi sportág a kötélhúzás?
Nem kedves barátaim, ez így nem jó játék. A szabályokat együtt alakítottuk ki, melyek ha még nem is teljesen rendben lévők, de ha az újkori olimpiák kezdetén jó volt, akkor most is jónak kell lennie. Talán ha új játékosok állnak csatasorba, és ha kiegyenlítődnek az erőviszonyok, és ha Vass Tomi is kilép a Terminator szerepéből, lehet új szabályokat hozni. Persze ahhoz az új szereplőknek is alkalmazkodni kéne a megváltozott viszonyokhoz, amire sajnos nagyon kevés az esély.
Pedig mindenkinek, aki már közel 20 éve vesz részt ebben az össznépi kötélhúzásban, tudni kell, hogy vannak köztünk olyanok is akik a kötelet más célokra akarják használni. Tegyük hozzá szem lecsukva, néha talán jogosan is.

Tisztelt Elnök úr!

Megkaptam tagbizottsági határozatukat melyben kizártak az Egyesületből. Megjegyzem, az alapszabály értelmében jogosan, hiszen nem fizettem be az éves tagdíjat. Igazából nem is ezzel van bajom, hanem a következőkkel:

Amikor két egymás után évben befizettem a 12.000 Ft-ot egyetlen cél lebegett előttem, segíteni az egyesületen. Naivul azt hittem, hogy sok ezren leszünk akik teljesítik a befizetést mellyel segíthetünk szeretett klubunkon. Több tízezer befizetővel számoltam, de azzal nem, hogy az akkori zavaros helyzetben sokan - megjegyzem joggal - nem akartak segíteni. Eszem ágában sem volt beleszólni a klub irányításába, a befizetésem nem is ezt szolgálta. Nem is vettem részt egyetlen taggyűlésen sem.
Örömmel értesültem a Ferencváros eladásáról, úgy gondolom, mostantól igazi tulajdonosa van a labdarúgásnak, és az eladásból megmaradó pénzzel az egyesület is kilábal az anyagi gondokból. Ezért döntöttem úgy - mivel tisztában vagyok a tagsági viszony jogi helyzetével -, hogy ezek után már csak mint szurkoló veszek részt a klub életében.
Ezek tükrében kaptam meg a tagbizottság levelét, mely nincs lebélyegezve, nincs aláírva. Nincs mellette egy rövid köszönet, amiért két éven át anyagilag megpróbáltam segíteni. Nincs egy Hajrá Fradi!, nincs egy biztatás, hogy a határozat ellenére még fradistának tartanak. Csak egy jogilag megfogalmazott, rosszul fénymásolt papír van most előttem és rajta egy szívemig hatoló mondat: "kizárja az Egyesületből". Mint egy kártevőt. Ha ezt az MLSZ küldi, csak nevetek rajta, mert tudom ott olyan emberek ülnek akik mindent elkövettek azért, hogy tönkre tegyék a Fradit.
A baj az, hogy ezzel imádott klubom tisztelt meg.
Azt nem tudom, mennyien vagyunk akiket ilyen megtiszteltetés ért. Olvastam, hogy olimpiai ezüstérmesünk is hasonló tartalmú kizáró papírt kapott, de tőle egyből elnézést kértek. Még szerencse, hiszen ő legalább dicsőséget hozott a Fradinak. Én meg a töretlen szurkoláson kívül, semmit. Ezért talán még jogos is a fenéken billentés.

Mindezektől függetlenül a vérem továbbra is zöld-fehér marad, mert ezt egy ilyen rosszul megfogalmazott kizárás sem tudja lilává, pirossá, vagy kékké változtatni.
Kérem gondolkozzanak el a fentieken és kérem, ne kövessenek el ilyen hibát fradistákkal szembe!

Üdvözlettel, és egy harsány Hajrá Fradi! kiálltással,

egy, az egyesületből kizárt fradista

Fél év telt el az utolsó bejegyzésem óta. Amikor márciusban barátaimmal egy városi hírnapló elkészítésébe fogtunk, úgy gondoltam nem lesz hosszú a kihagyás. Mivel egy más blogformát próbáltunk megteremteni, a kísérletezéssel elszaladt az idő. Pedig fél év nem olyan nagy idő, de már nagyon hiányzott a különvélemény. Mert amit elkezdtünk az inkább egy hírportálhoz hasonlítható, bár a híreket, az eseményeket mi inkább napló formájában tesszük közzé. Mivel azonban a tények makacs dolgok, ott a gondolatok, az érzések szabad áramlásának nincs akkora tere.
Ezért is vártam már, hogy sínre kerüljön a hírnaplónk és visszatérhessek a saját jegyzeteimhez, a saját gondolataimhoz, érzéseimhez.
Már vártam, hogy írhassak a Loreena McKennitt-ről. Tudom, megígértem, hogy egy önálló blogot indítok, de be kellett látnom, arra már tényleg nincs energiám. Ezért kapott egy önálló "oldaldobozt" Loreena ahová folyamatosan kiteszem az általam írtakat, hogy akit nem érdekelnek az egyéb zagyvaságaim, azok egyből megtalálják kedvencüket. Ezért a dizájn is változott egy kicsit, úgy gondoltam az újrakezdéshez, új forma is kell.
Fél év telt el az utolsó bejegyzésem óta. Kaptam néhány "szemrehányó" kommentet, hogy merre járok és miért hagytam hátra jegyzeteim írását. Köszönöm, hogy hiányoltak néhányan, köszönöm, hogy ezentúl ismét megoszthatom a gondolataimat veletek.
"Minden reggel újrakezdés, minden reggel új világ" - írja Lucy Maud Montgomery. Fél év után nálam most jött el a reggel. Vártam az újabb ébredést, vártam, hogy a gépem elé ülhessek és leírhassam érzéseimet a világról. Mely nem lett ugyan más, jobb sem, és "kicsit sárgább, kicsit savagyú...de a mienk."
Ezért is kezdem újra.

Egy hete volt egy népszavazás. Előre lehetett borítékolni, hogy az eredménytől függetlenül lesz balhé március 15.-én. Nem is lenne ünnep Molotov-koktélok, szétvert autók, bezúzott kirakatok nélkül. És persze HírTV nélkül sem, aki szintén "talált" egy kegyetlen, csuklás rendőrt, így legalább el tudta terelni a figyelmet a "forradalmárok" randalírozásáról.
No meg Orbán Viktor beszédéről. Mert a vezér ismét váltott. Hol van már a kormány elzavarása, hol van a lelkes népszavazási hangulat, hol van a határozott számonkérés? Hát azt elfújta a szél. Lágyabb szellők érkeztek, persze nem hiányoztak a demagóg szófordulatok, élén azzal, hogy senki sem tudja újraalkotni Magyarországot a magyarok nélkül. Igazából semmi értelme a mondatnak - legfeljebb az, hogy a jelenlegi kormány nem magyar, csak magyarul próbál beszélni -, de jól hangzik, a "magyarok nélkül"-t a határon túl is meghallják és megtapsolják.
A Fidesz a népszavazással elérte amit akart. Megszerzett plusz 1 millió szavazatot. Ennyit akart, és nem többet. Hogy a népszavazás bejelentésekor mást ígértek? Hogy a kampányban hétfőtől már a jövő kezdetét hirdették? Na és, más is hazudott már és mégis hatalomra került.
Ráadásul Gyurcsánynak nincs annyi lelkes híve, hogy most Orbántól kérje számon az ígéreteket, és Orbánnak vágja a képébe: hazudott! Nem ezt ígérte tisztelt elnök úr! Ön ismét becsapta a szavazóit...Akik a becsapást győzelemnek hiszik. Mert győztek, ez tény. Méghozzá kiütéses győzelmet arattak. Ilyenkor egy profi bunyós nem áll le, a megrendült ellenfelet egy gyors sorozással kivégzi. De Viktor visszahúzta a kesztyűt. Azt nem mondom, hogy béke jobbot kínálna, mert ugyan van jobbik a jobboldalon, de az nem éppen békés és nem éppen szalonképes.
Most néhány hónapig még el lehet játszani a vizitdíj pótlásával, majd utána úgyis jön a nyár és ősszel ismét hadba lehet szólítani a nyájat egy újabb népszavazásra, egy újabb szavazótábor egyesítésre. Ott van október 23 is, újabb állami ünnep, újabb utcai harcok, újabb százezres fidesz gyűlés, és zenghet a szónoklat: "Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." Mert bár utáljuk a nyugati tőkét, de azoknak is udvarolni kell egy kicsit, nehogy elhagyják szeretett hazánkat.
Itt tartunk ma a szabadság ünnepe után. Volt háború és van, vagy lesz béke. És hol van az igazság?
Az már sajnos tőlünk nagyon messze.

"Amikor 1848-ban megtörtént a nagy áttörés, a törvényes forradalom, a polgári szabadság jegyében újrafogalmazták a nemzetet, akkor a magyar liberálisok jelképet is választottak: zászlót és színeket. Törvénybe foglalták a pirosat, a fehéret és a zöldet. A színeknek tartalmuk volt és van. A piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény. Elődeink ezt adták a magyar nemzetnek. Erőt, hűséget, reményt...A szabadáságot."

"Nekünk nem kell arra várnunk, hogy a jövő elkezdődjön. Nekünk múltunk, méghozzá büszkeségre okot adó múltunk is van. Mi most élünk, számunkra a jelen a természetes közeg. De részesei vagyunk az időnek - annak az időnek, ami volt előttünk is, és lesz utánunk is. Az ember azért akar nyomot hagyni maga után, mert gondol azokra, akik utána jönnek: gondol a gyermekeire, az unokáira, az utódaira."

"A szabadságból mindig könnyebb elvenni, mint hozzátenni. A szabadság megreremtette és erővel ruházta fel a nemzetet; a szabadság megrokkanása pedig elvette az erejét."

"...a nemzet szíve, úgy, mint egyéneké, megtörhet, de nem könnyen változik."

"A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, mely azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik."

Robert Merle világhírű regényében csak két nap az élet, és a történet is a második világháborúban játszódik a napsütötte tengerparton, mondókám egy kicsit mégis asszociál az akkori történésekkel. Itt most hét napról van szó, és valójában nem az életünk függ tőle annak ellenére, hogy vannak politikai erők akik már háborúként élik meg a népszavazás kérdését.
Mert mi is történik Merle regényében? Ott francia és angol katonák várják szívszorongva a behajózást. Előttük a kék tenger, mögöttük a közeledő német hadsereg, miközben felettük horogkeresztes bombázók húznak el vészjóslóan. Ebből a lehetetlen helyzetből ki akar törni négy katona. Két nap alatt megjárják a poklot, megpróbálnak mindent, csak hogy élhessenek tovább, hogy válaszokat találjanak a háború borzalmaira.
Ha most a történetet átültetném a mai környezetünkbe elég bizarr összefoglaló állna össze: itt most a kormánypártiak valamint a háziorvosok egy része várja szorongással a jövő vasárnapot. Előttük lebeg egy eltervezett jövőkép, de hátuk mögött ott liheg a jobb oldal népes serege, miközben ha nem is az égen, de közvetlenül közelükben masíroznak a fekete ruhás gárdisták. Akaratlanul is felvetődik a kérdés: vajon ki lehet ebből az össznépi kelepcéből békésen szabadulni? Vagy annyira elzártuk a józan eszünket, hogy az már képtelen megtalálni a békességet?
Egy hét múlva sok minden kiderül. Talán még az is előfordulhat, hogy az emberek inkább puncsos sütit fognak majszolgatni a vasárnapi ebéd után, és messze elkerülik egy politikai puccs kísérletben való részvételt. Tudom, a nemzet vezére másra értelmezte a politikai puccs kifejezést, de mivel az már oka fogyottá vált, nem csodálkoznék rajta, hogy lelkes szóvivője átemelné főnöke nem éppen Kazinczy-díjas értelmezését az előttünk lévő hét történéseire. Mert már nincsenek illúzióim, tudom milyen egy hét vár ránk. Lesz itt majd szó mindenről, csak arról kevés ami miatt az urnákhoz rángattak minket. Mert az már tény, itt nem a vizitdíjról és a tandíjról van szó, hanem egyszerű Fradi-Újpest derbi visszavágójáról. Ebből következik, hogy a mérkőzés lefújása után biztos lesznek utcai összecsapások is, hiszen ennek már szinte történelmi hagyományai vannak. Jönnek a "puccsos-koktélok", a masírozó gárdisták, a megszámozott rendőrök, a régi átkos rendszert kiszolgáló tojásdobálók hada, a katasztrófa-turisták akik néhány hónapos csemetéjüket babakocsiban tologatják a röpködő kődarabok között és biztos lesznek vérző fejű politikusok és az őket lelkesen kiszolgáló jogvédők is.
Már csak hét nap hátra ebből a zavaros, tudathasadásos magyar valóságból. Pedig tehetnénk ellene. Élvezzük inkább a tavasz simogatását és ne figyeljünk azokra, akik nap mint nap halk kopogás helyett dörömbölnek az ajtónkon. Ne járjunk úgy, mint Merle regényének kitörni akaró katonái, akiknek csak két napjuk volt az életre, mely tele volt izgalommal és fordulatokkal, küzdelemmel és meghátrálással, de volt benne remény és szeretet is egyszerre.
Szerencsére a mi életünk nem lehet csupán két nap, de hét nap sem. Hiszen Abraham Lincoln szerint a legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életünkben, hanem hogy mennyi élet volt az az eltöltött években.